Fruzsina és Emese megszületése és a kórházban eltöltött 2 hónap izgalmai
2009 augusztusában tudtuk meg, hogy terhes vagyok és mit ad isten dupla áldással. Nagyon izgatottak lettünk a hír hallatán. Kicsit sokkolt is a hír, hogy kettő babát várunk, mert hát mi lesz! De nem rettentünk el, sőt inkább nagyon örültünk neki!

Szépen, ahogy lennie kell rendszeresen jártunk orvoshoz, vérvételre, ahogy a nagy könyvben meg van írva. A hónapok teltek és minden rendben volt csak az éjszakákat nem tudtam átaludni, mert folyamatosan a babákon járt az eszem, hajnali 2kor már kukorékoltam és reggelig olvastam valami izgi könyvet.

Az 5. hónapban jártunk, amikor a nőgyógyászom mondta, hogy most már nagyon sokat feküdjek, mert a méhlepény sajnos a méhszáj felé húzódik és az nagyon veszélyes is lehet. Eléggé megijedtem, úgyhogy feküdtem és pihentem. A napok egyre nehezebben mentek a hasam is elkezdett többször keményedni, ami elég erős fájdalommal járt és a mozgás is egyre nehezebb lett.
2010. február 2-án este, éppen szokásos pihenést tartottam, amikor hirtelen, mintha csapot nyitottak volna meg, elkezdtem vérezni. Úgy megijedtem, hogy elkezdtem a lakásban körbe körbe rohangálni, hogy mit tegyek, felkaptam a telefont és hívtam Tamást, hogy azonnal jöjjön, mert baj van. 10 perc sem kellett és már itthon is volt, hívta a dokit, aki éppen ügyelt és mondta, hogy szeretettel vár.

Irány a szülőszoba!
A méhlepény bevérzett. Elkezdték a magnéziumos infúziót, ami hatásosnak tűnt, mert elmúlt a vérzés szerencsére. Megkaptam az első tüdőérlelő injekciót és magamban imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Ez tulajdonképpen be is jött!
3-án este fogalmam sincs hány óra lehetett, kicsit kóma voltam, ismét elkezdtem vérezni, de ez már sokkal rosszabb volt. Jött több orvos is, aki megvizsgált, figyelték a babákat, de senki nem mondott semmit. Úgy éjféltájban bejött egy doktor néni és közölte, hogy megműtenek, hívják az orvosomat. Puff neki! Hívtam Tamást a jó hírrel, és azonnal be is jött.
2010. február 4-én megszülettek a babáink, Emese, mint A baba, és Fruzsika, mint B baba.
A műtét kicsit kellemetlen volt, de kibírható. Sajnos egyik babát sem láttam, csak egyiknek a hangját hallottam, nagyon gyorsan elvitték őket.
Emese 980g-al, Fruzsi 810g-al született meg hajnali 3 óra körül.
Műtét után visszavittek a szobába és hogy ott mi történt nem nagyon tudom felidézni, rettenetesen fáztam. Másnap átvittek a nőgyógyászatra. Délután megpróbáltam lemenni a koraszülött osztályra, de a bejáratnál visszafordultam, mert rosszul lettem. Tamásnak egyedül kellett bemennie a babákhoz. Amikor visszajött nem tűnt túl vidámnak, kamerával felvette a piciket, akik rettenetesen kicsikék voltak és olyan riasztó látvány volt, hogy szóhoz sem jutottam. Annyit tudtunk meg, hogy a babák stabilak, de ez még változhat (Fruzsit újra kellett éleszteni). Ekkor még egyikünk sem fogta fel, hogy mi is történt valójában, és hogy mi minden vár még ránk és a gyermekeinkre. Soha nem gondoltam, hogy ez velünk előfordulhat. Egész terhességem alatt, hittem, hogy rendben lesz minden és időre fognak megszületni, de sajnos nem így lett.
Amikor először láttam őket rettenetesen megijedtem, annyira picik és vékonyak voltak, hogy kész csoda, hogy életben maradtak, olyanok voltak, mint a kis békák. Mindenhol csövek lógtak ki belőlük, infúzió, lélegeztető és még ki tudja mi, nem is lehetett látni az arcukat a lélegeztetőtől csak a kis vékony kezecskéket és a lábacskákat.
A napok elkezdtek telni, olyan lassan, mint még soha. Félve mentünk minden egyes látogatásra, mert tudtuk, hogy bármikor történhet velük valami. A 6. napon megtudtuk, hogy agyvérzésük volt a babáknak, de ettől függetlenül stabilak. Ez elég riasztónak hangzott, próbáltuk nyugtatgatni magunkat, hogy ettől még simán minden jó lehet. Mindenkit megkértünk, akit lehet, hogy küldjenek pozitív energiát a babáknak, mert nagy szükség van rá.
Szerencsére az etetést elég jól bírták, eleinte 5 ml-et ettek alkamanként. Tejem alig akart elindulni, 3 óránként próbáltam fejni kisebb nagyobb sikerrel, izgultam, hogy nem lesz. Idővel napi szinten a mennyiség egyre nőtt, úgyhogy tudtam nekik vinni.
Első látásra a PIC megrémisztett, mindenhol inkubátor, üresek és foglaltak, de egy idő után már kezdtük megszokni és szinte a második otthonunk kezdett lenni. Rutinszerűen vettük fel a zöld köpenyt és a műanyag zacsit a cipőnkre. Eleinte mindig mi voltunk a leglassúbbak a többi szülőhöz képest, mármint a beöltözéssel, úgy berohantak mintha ott sem lettek volna, aztán már nevettünk rajta mert elkezdtünk „versenyezni” velük és azt hiszem tökélyre fejlesztettük. Leelőztük őket, mi lettünk a leggyorsabbak. Ez jó volt feszültségoldónak.
Beöltözés, kézmosás (nagyon jó illata van a fertőtlenítő szappannak, az lett a „babaillat”), és aztán a babák. Már a kézmosó csapnál lévő tükörből próbáltuk nézni a babák inkubátorait, hogy mi újság odabent és már rohantunk is hozzájuk.
Tamás egyből a monitorokat figyelte és a gépeket, amik ott voltak, hogy mi milyen értéken van. Ha adott pillanatban minden jó volt, nem csipogott semmi az aztán szuper volt! Ahogy megszólalt a rendszer, a gyomrom görcsbe rándult és vártam, hogy helyre álljon minden. Tudtuk, hogy lesznek légzési problémák, de nehéz ott állni és várni, hogy helyre álljon minden érték. Egyből jöttek a nővérek és megmasszírozták őket, hogy rendesen vegyenek levegőt. Én el sem tudtam képzelni, hogy egyszer mi is hozzájuk nyúlhatunk, annyira picik és törékenyek voltak.
Naponta kétszer mehettünk be hozzájuk, kora délután, és este. A délutáni látogatásnál tudtunk beszélni orvossal, akkor mindenkihez odament, elmondta, hogy mi a helyzet a babákkal, hogy vannak, milyen vizsgálatok lesznek, mit miért kapnak. Izgalmas volt és félelmetes is. Esti látogatásoknál rendszeresen szórakoztattuk őket, Tamás mesét mondott én énekeltem nekik. Egy idő után úgy tűnt felismerik a hangunkat, mert néha nevettek is, amikor meghallottak minket. Szokásos program volt még, hogy a nővéreket minden nap megkérdeztük mekkora a súlyuk, és már 10g-nak is nagyon örültünk.
Folyamatos aggódásban voltunk, minden kis rossz hír nagyon elszomorított minket, nem igazán tudtuk, éreztük minek mi a jelentősége. Például, az hogy az agyvérzés II-es fázisú és aztán már III-as lett, hogy a szemükben találtak egy kis rendellenességet, hogy Fruzsi bakteriális fertőzést kapott, hogy a légbe fuvó csövet elvették majd újra kellett (és még sok minden). Mindig a legrosszabbra készültünk, és folyamatos volt az aggódás, ami nagyon megviselt minket és a családunkat is lelkileg. Több hónapnak tűnt az idő, amit nélkülük töltöttünk, a legrosszabb mégis a távolság volt, hogy nem lehettünk mellettük eleget. Persze azt is láttuk, hogy a legjobb helyen és kezekben vannak, ami viszont megnyugtatott minket valamennyire. Majdnem két hétig tartott mire egyáltalán hozzájuk érhettünk a kezünkkel, talán ezt volt a legnehezebb feldolgozni. A folyamatos kezeléseknek, a nővérek és az orvosok kitartó munkájának és a mi pozitív hozzáállásunk mellett az óriási szerencsének köszönhetően szépen gyarapodtak a babák és minden akadályt sikeresen vettek. Az első nagy lépések, hogy a kijelzőkön a számok javultak, csökkent az oxigénpótlás, és a légzés kimaradások számának a gyakorisága. Nagy meglepetés és jó jel volt, hogy már nem az ultramodern inkubátorba éltek, hanem egy sokkal egyszerűbben, és megjelentek az első ruhácskák is rajtuk. Egyre jobban megnyugodtunk, de mindig történt valami ami visszavetett minket. Nagyon nehéz időszak volt, minden nap pozitívan bemenni, nem tudni mi történt délelőtt vagy délután, és utána szembesülni az adott napi hírrel. Március 1-jén végre eljött a nagy nap s kivehettük Emesét, fantasztikus élmény volt neki is és nekünk is, mosolygott és érdeklődő volt, ekkor már elérte az 1300 grammot. Fruzsi sajnos lemaradt a hízásban, így Ő még csak 1100 gramm volt. Aztán hamarosan megszokottá vált, hogy már lehet babázni, kézbe venni Emesét és két hét múlva Fruzsit is. Nagyon vártuk már, hogy mikor mondják azt, hogy kimehetünk a „belső” szobából, egy külső szobába, ahol a nem annyira veszélyeztetett babák voltak. Sajnos egy fertőzés miatt nem kerülhettek ki, de nem csüggedtünk, így is minden alkalmat megragadtunk, hogy velük lehessünk. Már két hónapja voltak bent, amikor még mindig nem érték el a vágyott két kilót, de érezhetően csökkent a rossz hírek száma, így már csak az aggódás maradt, hogy esetleg van-e olyan megmaradó hatás, ami még nem látszott akkor. Aztán április 9-én elérkezett a nap, amikor az alig két kilós lányokat hazahozhattuk. Nagyon sokat álmodoztunk erről a napról, és hatalmas örömet jelentett számunkra. Igazán ekkor szakadt ki belőlünk a fájdalom. Az első napok nagyon érdekesek voltak, hiszen minden új volt nekik is és nekünk is, de jól vették ezeket az akadályokat is, és szerencsére szépen gyarapodtak. Azóta már 7 kilót felett járnak és már másznak is, és vidáman ülve játszanak… No meg persze Mesike állandóan sír, amitől az ideg tép minket, de ilyenkor is örülünk, hogy ilyen szerencsések vagyunk. Járunk folyamatosan kontrollokra, tornára, és sokat sétálni.

És ami a tanulság: a legrosszabb ellenségünknek sem kívánunk soha ehhez hasonlót. De ha már ilyen helyzetbe kerül valaki, akkor nagyon kell egy nagy adag szerencse, a remek PIC és orvosok, nővérek, és a szülői kitartás, pozitivitás, szeretet, és hit.