2009. október 16-án toxémia miatt vittek be az ÁEK-be. Beállították a vérnyomásom és már a vizeletben sem volt fehérje, mikor kiderült, hogy ennek ellenére a babának a szívhangja nem tökéletes. És itt jött a szülész és a koraszülött osztály teljesen ellentétes elképzelése. A nőgyógyász szerint ki kell venni a babát, mert így most nem tudják, hogy, hogy érzi a kölyök magát odabent a pocimban, de, hogy valami nem tökéletes neki, az biztos.

Ha kiveszik, a koraszülött osztály csak a babára tud koncentrálni, és ha valami gondja van azt könnyebb úgy megoldani, ha kint van. A másik oldal szerint viszont, minél tovább van bent a gyerek annál jobbak az esélyei. Ha most kiveszik 10% esélye van, hogy túléli.

Na és ha túléli is, akkor sem biztos, hogy egészséges lesz. Ezt senki nem tudja biztosra mondani. És amikor reggel már abban bíztam, hogy órákon belül hazamehetek, 11-kor rám testálták a döntést, hogy 43 évesen és 26 hetes terhesen vajon melyik oldalt választom. Azért hajszálnyit segített, hogy mire eldöntöttem, hogy inkább vegyük ki most a babát, addigra az orvosi team is ugyanezt a döntést hozta. És milyen jól döntöttünk. A kicsi nyaka köré volt kétszer is tekeredve a köldökzsinór és a műtét után derült, ki, hogy a méhlepény tenyérnyi nagyságú volt, ami nem tudta ellátni a Őt. Nem csoda, hogy szegénykém már a pocimban visszasorvadt és emiatt 26 hetesen csak 490 gr-ot nyomott és 29 cm hosszú volt.

Az hogy a műtét után nem érzi valami jól magát az ember egy dolog, de hogy a bébit sem tudom megnézni, talán az volt az egyik legrosszabb. Szerettem volna megkérni a szülészt, hogy hadd nézzem meg, amikor kivették, de tudtam, hogy ez nem egy normál szülés és talán csak értékes másodperceket veszít az ember ezzel. A másik, meg mi van, ha ő nem esik bele abba a bizonyos 10%-ba? Talán akkor könnyebb nekem, ha nem is láthatom. Nem tudom miért, de valahogy azt éreztem, hogy ha túléli az éjszakát, akkor már nem lesz semmi probléma. De, hogy másnap délután ½ 2-ig kell várni, hogy láthassam azt nem gondoltam volna. Egy teljes nap telt el úgy, hogy a 490 gr-os súlyán kívül csak azt tudtam Leiláról, hogy még él. De aztán eljött a látogatás ideje! Lépni alig bírtam, de azért átsétáltam a folyosó másik végébe, ahol az intenzív osztályon már maga a pokrócokkal letakart inkubátorok látványa is kikészítette az embert. A nővér a pult mögül intett, hogy melyik inkubátorban találom meg a picinyem, aztán reszkető kézzel kukucskáltam a pokróc alá, ahol végre megláttam, ami még ma is hihetetlen. Az egész gyerek alig nagyobb, mint a tenyerem. De gyönyörű, mint egy igazi angyalka. Aztán jött az orvos és elmondta, hogy mi történt az elmúlt 24 órában és innentől kezdve ez minden nap így ment még 114 napon keresztül. Aztán mikor megindult a tejem 2 napra rá kiderült, hogy a kicsi nem bírja megemészteni. Az 5. napon közölték, hogy bármelyik pillanatban kilyukadhat a gyomra és abba belehal. Később kaptunk egy leírást arról, hogy mi fordulhat elő egy koraszülött babával a későbbiekben. Na, innentől kezdve mindig úgy ment le az ember látogatni, hogy vajon ma melyiket pipálhatja ki a listáról. Borzalmas egy érzés, ráadásul ekkor még azért imádkoztam, hogy az apja külföldről idejében megjöjjön és láthassa még gyermekünket. Én azért a listában olvasottak ellenére örültem neki, hogy az orvosokkal nyíltan lehetett beszélni és nem a köntörfalazás meg ámítás ment. Amikor probléma volt értelmesen elmagyarázták, hogy mitől van, mi lehet a megoldás és így, hogy az ember kicsit jobban átlátta a dolgot már elviselhetőbb volt az esetleges rosszabb hír is. Bár mikor a gyomorproblémán túl voltunk már csak 10%-nak hívtam Leilámat, mert akkor már tudtam, hogy mi ki fogunk innen sétálni, annak ellenére, hogy a családtagok sem bíztak benne, hogy mi ezt az egészet átvészeljük a babával együtt. Volt, aki megkérdezte, hogy jó ötlet-e képeket csinálni a kicsiről, de én biztos voltam benne, hogy túléli. Erre mondják, hogy az anyai szív mindent megérez? Mindenesetre még soha semmiben nem voltam ilyen biztos.

Volt mikor arra gondoltam, hogy ez a gyerek engem okol mindenért és nem szeret, mert amikor megsimogattam összerázkódott és nemtetszését fejezte ki még az arcmimikájával is. Csak napok múlva derült ki, hogy még annyira érzékeny a bőre, hogy nem igazán szeretik az érintést, nem igazándiból ellenem szól a dolog. De, ha csak egy fél centinyire raktam a kezem kicsiny teste fölé, már akkor is melegség fogott el. Bár volt néhány fertőzése, ami elgondolkodtatott, hogy érdemes e tényleg benyúlni az inkubátorba, de amikor rám emelte piciny tekintetét tudtam, hogy csak arra vár, hogy érezhesse testem melegét. És én még azt is elhiszem, hogy a beszédet vagy az éneket is „megértik” ezek a kicsik. Így én amikor csak tehettem énekeltem vagy beszéltem hozzá folyamatosan.
Az első két hét után már jött a folyamatos izgulás már azért is, hogy vajon mennyit hízott a gyerek. És akkor kezdték leszoktatni a CPAP-ról is, aminek leginkább a nővérek örültek, mert amikor először láttam a készülék nélkül, majdnem mondtam nekik, hogy legalább a sapkát visszatehetnék a gyerek fejére, mert akkor láttam először a hosszúkás fejformáját, amitől egy kicsit megijedtem. Sapkában olyan gyönyörű volt az arcocskája, miért kell ezt most elrontani? Na, mindegy, Ő akkor is az enyém. Azután, volt egy nap mikor a nővér szólt, hogy fordítsam meg a gyereket az inkubátorban, én meg csak álltam ott és néztem, hogy most mit is csináljak vele, mert nem jött oda megmutatni vagy instruálni, hogy mit tegyek. Bár láttam már jó párszor, hogy úgy forgatják őket, mint a grill csirkét, de én erre nem mertem vállalkozni. Megfogni kétoldalt a fejét, másik kézzel, mint egy csipesszel a popsiját és egyszerre megforgatni. Na, ne! És ha véletlenül ellenkező irányba fordítom, még kitekerem a nyakát! Szóval ezt a módszert nem mertem bevállalni. Csont és bőr a gyerek, hason fekszik, ha alányúlok, véletlenül még eltöröm a nyakát, vagy kinyomom a szemét és még sok minden eszembe jutott, amíg próbálkoztam kis teste alá bepréselni hozzá képest hatalmas ujjaimat. És amikor sikerült és megemeltem akkor átvillant az agyamon, hogy most mindjárt kidobom az inkubátor tetején, mert akkora erővel emeltem meg és annyira kis súlya volt még mindig, hogy a két tenyeremen, olyan szinten szétoszlott, hogy nem is igazán éreztem, hogy rajta fekszik vagy, hogy én tartom. De utólag már óriási érzés volt, hogy megemelhettem. Ennél már csak az volt jobb, amikor 1 hónapos lett. Volt egy doktornő, aki a kenguru módszer híve (szerencsére, bár ez a módszer megosztotta a nővérek hozzáállását). Vagyis, kivették a picit és a csupasz mellkasomra rakták. Hátradőltem a karosszékben, de próbáltam még így is a háttámlát a hátammal még hátrébb feszíteni, hogy még véletlenül se csúszhasson le ez a csont és bőr kollekció, amit rám raktak, mert ekkor még mindig csak 600 gr. volt a gyerek. És rálehelni is alig mertem, nehogy lefújjam magamról, de igazándiból az első alkalommal le se mertem nézni rá rendesen, mert attól féltem, hogy az állammal összenyomom. De az érzést, hogy ott feküdt a mellkasomon még órákkal utána is éreztem a bőrömön.

6 hetes és 720 gr. volt mikor először megnézhettem egy fürdetést. Mint egy igazi kis majom. És itt tudtam meg igazán, hogy nem neheztel rám a gyerek, amikor fürdetés után beszéltem hozzá, és amikor kértem tőle egy kis mosolyt, sandán félrenézett egy kicsit és utána rögtön levágott egy mosolyt. (még szerencse, hogy ez videón megvan, mert senki nem hinné el). Néhány napra rá az egyik fürdetés után megtörölgethettem és rátehettem az első pelust. És azután beindult minden. Próbálkoztunk a szoptatással, bár még sajnos nem volt energiája kiszívni, de ahogy egy nővér mondta: Ha nem is szívja, csak hadd nyalogassa a mellbimbót, legalább a boldogság feelingje meglegyen” És ez volt az a pont ahol 10%-ról „Boldogság Babára” kereszteltem Leilámat. Talán a kenguru módszernek is köszönhetően „gyorsan” hízásnak indult a leány, hamar elérte a 800 gr-ot amivel együtt már megjelentek a háj párnácskák a piciny arcán, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy besüpped a gyerek teste ahogy hozzáérek. Fura érzés volt, hogy már nem a csontot érintem, amikor megsimogatom vagy kiemelem a gyereket az inkubátorból. De a legrosszabb érzés az volt, amikor naponta többször jöttünk le az anyaszobába tejet fejni és nem mehettem 2 szobával odébb a folyóson, hogy ránézzek a kicsinyemre. A gépek állandó sípolása felőrli idegeinket, hogy mikor kinek a gyerekével történik valami. Már teljesen összekovácsolódott a társaság és név szerint ismerjük egymás gyerekét és mindenki közösen drukkol a másiknak, hogy ne legyen semmi baja, hogy legyen túl az aktuális problémán és érjék már el azt a súlyt egészségesen, amikor már haza lehet vinni őket. De nálunk ez még odébb volt. Ez az extrém kicsi súly azt eredményezte, hogy karácsony előtt (2 hónappal a szülés után) még azon izgultunk, hogy egyáltalán eléri-e a gyerek az 1 kilót az ünnepekre. Ezt most így leírni elég borzalmas, de akkor hatalmas dolognak számított és minden dekának tudtunk önfeledten örülni. De a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor 920 gr-jával együtt december 14-én (ahogy én hívtam akkor) középsőcsoportos lett a lány. Kikerült az intenzív osztályról! Bár még mindig inkubátorban feküdt, de ez már azt jelentette, hogy teljesen stabil a gyerek állapota (bár szerencsére az intenzíven sem volt vele sok probléma) és innen már „csak” a kiságyba kerülés, majd a hazamenetel van hátra. Az intenzívről való kikerüléssel egyre több időt tudunk a gyerekkel lenni. 3 óránként szoptatás, majd délután fürdetés s a legjobb, amikor a nővérek hagyták, hogy az esti szoptatás után kicsit hosszabban bent maradjunk. Ahogy ez a pici emberi lény etetés után elalszik a mellkasomon, egy leírhatatlan érzés.

Sajnos a 2010-es évet szemműtéttel kezdtük, de szerencsére a lézerezés annyira jól sikerült, hogy hamarosan gyógyulttá nyilvánították mindkét szemét.
És a hó végére már meg is feledkeztünk róla, amikor is a gyerek elérte az szülésre eredetileg kiírt napot, ráadásul akkor volt ott 100. napja a kórházban és mindezt megünnepelve az inkubátorból is kitették a kiságyba mind az 1580 gr-jával. És rá két hétre végre eljött a nap és kijöhettünk a kórházból.

De csak amikor eljött az első éjszaka jött rá az ember fia, hogy mégsem volt olyan rossz, hogy bent volt a gyerek, mert ott legalább biztonságban volt, nővérek és orvosok vették körül.. Itthon meg izgulok, hogy tudom, hogy bekapcsoltam a légzésfigyelőt, de azért figyelem, hogy folyamatosan vesz e levegőt a kicsi. És egyáltalán, itthon nincs, aki úgy az ember keze alá dolgozna, mint a nővérek, amikor hozták a lefejt tejeket, ha éppen nem akart szopizni a gyerek, vagy megfürdették helyettem… Azért biztonságérzettel töltött el a kórházban az, hogy láttam a nővérek egyformán szeretik mindegyik koraszülöttet és türelemmel és odafigyeléssel ápolják őket.

Sajnos Leilánál később kiderült, hogy mindkét fülével problémák vannak. Már kapott hallókészüléket és járunk fejlesztésre ill. szurdopedagógus jár megtanítani őt hallani. De azért reménykedünk, hogy 1 éves koráig még érik annyit a füle, hogy később nem lesz vele komolyabb problémája. Hallókészülékkel biztosan hall, de készülék nélkül is figyel már jó néhány hangra.

Szerencsére a kórházban teljes erőbedobással működik a nyomon követés, ami add némi biztonságérzetet, hogy még így lassan 1 évesen is figyelnek ránk. A reménytelen pillanatokban sok erőt és hitet adott a főorvos úr által, havonta megrendezett baba-mamatalálkozó. Itt a korábban született csöppségek bizonyították, hogy honnan hová lehet eljutni. Beszélgettünk a szűkökkel is, akik ugyanebben a helyzetben voltak korábban és némi segítséget adott a tapasztalatcsere. És mindig van remény, csak kitartónak és türelmesnek kell lenni.

Leila lányom 11 hónapja született és „már” elérte az 5300 gr-ot. Több mint tízszerese az eredeti születési súlyának. Senki nem hitte volna ezt!

Kapaszkodva feláll és totyog is, szabályszerűen mászik és stabilan ül. A hallókészüléknek és a fejlesztésnek köszönhetően rengeteg hangot meghall már. Hétről hétre produkál mindig valami új dolgot, rengeteg örömet szerezve ezzel szüleinek.